Imádok írni! … És, vannak, akik még el is olvassák, amiket írok. Engem személy szerint mindig újra és újra meglep, hogy léteznek olyan emberek, akik meg olvasni szeretnek… Elképesztő, tulajdonképpen!
„írjál már blogot vagy könyvet inkább!”
Évek óta hallgatom-olvasom azon ismerőseim noszogatását, akik „elszenvedték” időről-időre előtörő „grafomán hajlamaim” különböző megnyilvánulási formáit, hogy „írjál már blogot vagy könyvet inkább!” (Mert azt csak az olvassa, akit érdekel a téma, vagyis senki … gondoltam én.) Aztán voltak, akik azt is visszajelezték, hogy egyébként tetszik nekik, amiket és ahogyan írok. Nofene!
Így most írok. Blogot (is). Hosszas tervezgetés-előkészület után most végre eljutottam oda, hogy saját weblapom készül, és ha már így adódott, természetesen saját blog is készül-készülni fog. Ennek az első, bizonytalan-kezdetleges formáját olvashatod most – eszed, nem eszed: nem kapsz mást alapon. (Tőlem legalább is.)
Hosszú volt az út, ami odáig vezetett, hogy bevállaljam, hogy megmutatom magam ilyen értelemben. Hogy nemcsak a barátoknak-kollégáknak és az asztalfióknak, vagy a laptopom asztalának…
Hogy miről fogok írni? Jó kérdés. Erről-arról, ami „szembe jön”, az élet nagy dolgairól: felnőttekről-gyerekekről-kapcsoaltokról-munkáról-pszichológiáról-coachingról, fejlődésről és regresszióról (mert ez utóbbi is hozzá tartozik az úthoz).
Hogyan fogok írni?
Hogy hogyan fogok írni? … jelenleg az is jó kérdés a számomra. DE, készülj fel: időnként elő fog törni a szarkasztikus humorom. Gyártáshiba – amit még senki nem terapizált ki belőlem ezidáig. … sajnos, vagy szerencsére – ezt majd Te eldöntöd.
Ahogy így gondolkoztam azon, hogy mit írjak ebben az első blog-bejegyzésben, meg hogy hogy is nézzen ki a Weblap, eszembe jutott, hogy megmutatom a lányomnak, amit csinálok. Már úgyis tud olvasni! Meg hát kamaszodik, pre-pubertás (még vagy fél évig), ahogy a Fejlődéslélektan könyv írja, úgyhogy a kritikai érzéke is kiváló, és még egyelőre hajlandó szoba állni is velem – ha és amennyiben 20 másodpercnél nem tartózkodom tovább a szobájában semmilyen indoknál fogva. Mindemellett, nagyon jó ízlése van, és valahogy nagyon érzékeli azt, ami bennem van – még akkor is, ha ki sem mondom. Úgyhogy megmutattam neki a félkész weblapot. Lelkesen, becsületesen végigolvasta – és végig kritizálta: Ezt biztos hogy így írják? Mi ez a szó? Engem ez nem is érdekelne, csak az, hogy…
Majd elkezdte olvasni a bemutatkozó részt, és felbődült: „Hááát, én nem mondanám, hogy törékeny vagy!” És rám nézett, olyan arckifejezéssel, hogy egyértelmű volt: sokka inkább mondaná, hogy „hülye vagy” … Azóta is ezen nevetek: egyrészről, mert végsősoron igaza van. Másrészről, mert ez a mondat két éve még úgy hangzott volna: „Te vagy a legjobb anya a világon!” – mindezt olyan hitelességgel, hogy ha nem tudnám, hogy nem így van, akár el is hinném. … Változnak a dolgok.
Winnicott-i elég jó szülő
Szóval, miközben napi szinten dolgozok azon, hogy – egyéb szerepeim mellett – a Winnicott-i elég jó szülő ideálképének megfeleljek, a lányom szemmel láthatóan veszíti el a szülői omnipotenciába (mindenhatóságba) vetett hitét, annak rendje-módja szerint, cserébe egyre erősödik a kritikai szemléletmódja és éleslátása, és formálódik a kis egyénisége. Szép lassan megy bele a kamaszkorba, amit Vekerdy Tamás gyermekpszichológus nagyon találóan úgy fogalmaz: ki kéne írni a kamaszokra, hogy átépítés miatt zárva.
Hogyan is zárhatnám le ezt a gondolatot és ezt az első írást, hogy ne sérüljön a kedves olvasó gestalt-igénye (teljesség iránti igénye)? … talán sehogy. Hiszen ez a kezdete valaminek, nem a vége.
Folyt. köv.